Iskolánk, a Komáromi Petőfi Sándor Általás Iskola szeretettel várja az óvodák nagycsoportosait egy izgalmas rajzpályázatra.

Pályázati részletek:
Téma: Meseillusztráció
Mese címe: Veszélyben az ajándékok
Technika: Szabadon választható
Leadási határidő: 2024. november 29.
Leadás helye: Iskolánk portája

A beérkezett műveket a 2024. december 5-én (csütörtök), 16:30-kor megrendezésre kerülő „Mikulásfalvi staféta” keretében kiállítjuk intézményünkben.

A következő meséhez várjuk az alkotásokat:

Veszélyben az ajándékok

Csendes volt az erdő. Mindent hó borított. A csillagok fénye halványan szikrázott a havon. Az erdő állatai kuckókban, barlangokban, odúkban kerestek menedéket a hideg elől.
Minden csendes volt… de mégsem! A messzeségből hangok hallatszódtak! Bizony, a távolban egy tisztáson, a Három Nagy Fenyőfa alatt álló házikóból sürgés-forgás hangja szűrődött ki.
A kedves, öreg ház a Mikulás háza volt. A ház ódon farönkökből épült, de kitartóan állta a szél és a hó szívós ostromát. Kéményéből a füst vidáman kanyargott az égbe. A Mikulás háza talán az egyik legbarátságosabb hely volt a világon.
A Mikulás jókedvűen járt-kelt a szobák között és elégedetten szemlélte a manók munkáját. Gondosan figyelte, ahogy a manók szorgosan dolgoznak, minden ajándékot elkészítenek, és szépen becsomagolnak.
Kedves hangján többször is figyelmeztette manóit:
– Ellenőrizd kétszer is, hogy mit teszel a csomagba! Inkább tartson kicsit tovább, de ki ne maradjon semmi!
Egyszercsak, amikor a Mikulás éppen a masnikötő manók munkáját figyelte, egy különös, alig hallható koppanásra lett figyelmes. Nem értette, hogy honnan jön a hang. Kopp-kopp-kopp… hallatszódott lassú ritmusban.
– Mi lehet ez? – kérdezte magától.
Ahogy járt-kelt a helyiségben egy vízcsepp hullott a csizmája orrára.
– Ejnye, no! Mi a csuda! Ma még nem jártam odakint, a sapkámról nem olvadhat le a hó. Mi lehet ez?
A csöpögés folytatódott. A következő csepp az egyik manó sapkájára hullt. A manó felnézett.
– Oda nézz, Mikulás! – mutatott felfelé. A Mikulás is feltekintett a mennyezetre. Feltette az orrára szemüvegét, hogy jobban lásson. – A nemjóját neki! Ennek bizony fele sem tréfa! – mondta.
A legvastagabb gerendáról vízcsepp lógott, amely bizony …. Kopp! … egyenesen a Mikulás orra hegyére érkezett.
– Nagy a baj, nagy a baj! Ha az ajándékok eláznak, annál nagyobb baj nem történhet! – kiáltotta, majd így folytatta:
– Ó, milyen bolond az én öreg fejem! Nyáron már eszembe jutott, hogy talán időszerű lenne egy kis felújítás, de mindig csak halogattam. – Manók, ide hozzám, meg kell javítanunk a tetőt!
A manók odasereglettek. Nézték a gerendát, nézték, de bizony tanácstalanok voltak.
– Látjuk mi is, Mikulás, de mi kicsik vagyunk, nem érjük el a tetőt.
A Mikulásnak nem jutott hirtelen más eszébe, odahúzta a legközelebbi széket és gondosan elhelyezte a nyílás alatt. Bár az ő nagy termetéhez képest a szék kicsi és ingatag volt, mégis reménykedett, hogy ráállva elérheti a tetőt. De ahogy felmászott a székre, és elkezdte tapogatni a gerendát, a szék inogni kezdett, majd hirtelen oldalra billent, és a Mikulás hatalmas puffanással a padlón találta magát.
A padlón fekve tekintete ismét az ajándékokra szegeződött.
– A gyermekek öröme függ attól, hogy a manók zavartalanul dolgozhassanak tovább. De ha a havas, jeges idő behatol a műhelybe, akkor nem tudunk tovább dolgozni, és a már elkészült ajándékok is megsemmisülnek.
–Ej-ej, de nagy gond ez, és milyen kis idő van a megoldásra! – dünnyögte a Mikulás, és derekát fájlalva feltápászkodott.
Nem adhatta fel. Ismét próbálkozott, és ismét elesett. Egyszer, kétszer, háromszor… de hiába, nem tudta a csöpögést megszüntetni.
A sorozatos puffanások zaja felébresztette álmából Szuszék manót. Ő bizony a leglustább, mikor dologról van szó, naphosszat csak heverészik. “Kell a pihenés a manónak a jó gondolatok megszületésére” – mondogatta mindig, és való igaz, hogy ha tanácsra van szükség, sokszor remek ötletekkel áll el. Fejét csóválva belekezdett velős mondanivalójába:
– Mikulás, Mikulás, nincs értelme erőlködni. Takard le az ajándékokat, van elegendő ponyva a pajtában. Ezzel egy kis időt nyerhetsz. Aztán pedig menj el a hódhoz. Ő biztosan tud segíteni, hisz mestere a faágaknak. – mondta, s mint aki megtette a magáét aznapra, visszahúzta manósipkáját a szemébe, és folytatta a lustálkodást.
A manók gondosan letakarták az ajándékokat, a Mikulás pedig bepattant a szánjába, és elindult a hód felé, a folyóhoz. A folyó egyik kanyarulatában meg is találta a hódot, aki éppen a hódvárát erősítette.
– Mikulás, mi szél hozott erre? – kérdezte a hód, mikor meglátta őt.
A Mikulás elmesélte neki a tetővel kapcsolatos gondjait, és a hód megértően bólintott.
– Ne aggódj, Mikulás! – mondta. – Belülről biztosan nem tudod megjavítani, de kívülről igen! Készítek neked egy erős létrát a legjobb fáimból, így könnyedén feljuthatsz a tetőre.
A hód munkához látott és még a nap leáldozta előtt – elkészült a létra, mely hosszú és erős volt, éppen alkalmas a Mikulás számára.
A Mikulás boldogan tért vissza a házhoz. A csodás, új létrát a rénszarvasok segítségével kiemelte a szánból és a ház oldalának támasztotta. A manók is segíteni akartak: egymás vállára állva próbálták a létra alját tartani, hogy az még véletlenül se dőlhessen el. A Mikulás – bár nem kenyere a létramászás – bízva a hód szakértelmében és a manóiban legyőzte minden félelmét és szép lassan, óvatosan felmászott a tetőre. A mókusok már várták őt odafenn. Gondosan lesöprögették a havat a tátongó nyílás körül, hogy a Mikulás alaposan szemügyre vehesse a problémát.
– Nos – mondta a Mikulás jó hangosan, hogy mindenki halhassa. – Úgy látom, hogy a gerenda ép, ez nagy szerencse. Egy cserép eltörött, kettő pedig kissé odébb csúszott. Ezt könnyedén orvosolhatjuk. Bizonyára akad a pajtában egy-két tartalék cserép és szög.
Néhány, feladat-nélkül ácsorgó manó rögvest a pajtába sietett és pár perc múlva hozták is serényen az eszközöket. A Mikulás óvatosan leereszkedett a létrán, vett egy mély lélegzetet és a zsebébe téve a cserepet és szerszámokat, ismét felmászott. Másodjára már sokkal rutinosabb volt, és a félelme is csökkent. Képzeljétek, még dudorászott is alig hallhatóan. Mire felért, egy kis csapatnyi cinke és vörösbegy is segítségére jött: aprócska lábaikkal igyekeztek a helyén tartani a cserepeket, amíg a Mikulás egyik kezében a szögeket, másikban a kalapácsot tartva rögzítette azokat.
– Ho-ho-ho-hó!! Sikerült! – kiáltotta vidáman. – Újra ép a tető, megmentettük az ajándékokat! Nagyon köszönöm a segítséget mindenkinek!A manók hangosan éljeneztek és vidám tapssal kísérték be a Mikulást a házba. – Éljen, folytathatjuk a munkát! – kiáltották önfeledten.
A tapsra Szuszék Manó is felébredt egy pillanatra és elégedett, huncut mosolyra húzta száját. Jól tudta, hogy a gyerekek mennyire fognak majd örülni a szép, megmentett ajándékoknál. És bizony minden manó szívében a gyerekek öröme az első.